Feito um estranho arauto que não sabe de notícia,
pois passara o verão no topo da montanha e quado,
à noite, as luzes da cidade embaixo se acendiam,
não as via maiores nem mais claras que as estrelas,
e, se ouvia um zumbido, especulava: carro? avião?
ou lancha no Danúbio vítreo? e se no vale ecoava
difuso um fragor surdo, deduzia que: trabalha o
pedreiro ou, na ribeira oposta, o mau vizinho testa
metralhadoras – dava-lhe na mesma! ele sabia
que a raça humana é tola, inquieta, estraga o que há de bom,
constrói durante séculos e, em rixas de criança,
destrói tudo de novo, o espólio amargo das quadrilhas
a instiga mais que o florescer da terra ou do que a chama
do amor e da razão cegando céu acima os deuses
sempre obstinados – ciente disso o arauto da montanha
se escondeu, longe das notícias; mas, se açoite em mão,
o vento chega embriagado, e, em fuga, o sol cruel
sorri lascivo enquanto deixa as frondes – ex-amantes
que, em dor suicida, empalidecem oscilando como
dançarina que, enferma, morre em meio à dança – o arauto
se ergue e, com seu cajado, desce aos vales populosos,
tangido da montanha por grandes notícias; quando
lhe perguntam, porém, quais são, só sabe: que é outono!
e alardeia o que todo mundo sabe: que é outono!
minhas notícias são assim – e como há mais nascentes
nos montes mais nevados, o meu velho coração
também transborda de palavras: que notícias trago
no entanto? e que me importam? ferve o mundo onde competem
dias com anos e estes com os séculos, agitam-se
doidos os povos: e daí? contemplo o outono apenas
e o sinto como os mansos animais e as plantas sábias,
sinto que a terra adentra áreas do céu mais apagadas,
que seu alento, como o dos amantes, enlanguesce –
ó santo Ritmo, grão ritmo do amor eterno, ritmo
dos anos e dos versos do Senhor – como é minúsculo
tudo de humano – eu ouço os passos tímidos do inverno,
já vem o tigre branco que se estende sobre os campos,
que range os dentes, morde, move os membros preguiçosos,
mancha a paisagem com seus pelos e, indo embora, embrenha-se
nas selvas olorosas de uma nova primavera.
Mint különös hirmondó…
Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repü-lőgép?
vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a fütyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.
Mihály Babits - Tradução de Nelson Ascher
